Küzdünk, harcolunk és félünk,

sajnos egyre rosszabbul élünk.

Egész életünk munkával telik,

a hasznot erőfeszítéseinkből,

mégis mások nyerik.

Azok, kik élősködnek rajtunk,

kik nem becsülik azt, hogy

mi mennyit „hajtunk”.

Kiknek nem vagyunk mások,

csak rabszolgák csupán,

s ha ennek hangot adunk

csak néznek furán.

Ők ahhoz szoktak, hogy

szótlanul tűrünk.

A gyávaság és a gyengeség

a legfőbb bűnünk!

Hiszen ki ne használná ki

azt, aki hagyja magát?

Aki mindig hátrább sorolja

másokénál, a saját baját?

Minden elképzelhető adót

kivetnek ránk, s elvárják,

hogy jó polgárokhoz méltón

fogjuk be a szánk.

Fizetünk már azért is, hogy

élni merünk és bármiért,

amit csak teszünk.

Ez vár a gyermekeinkre is!

Elnyomás, kizsákmányolás

és nyomor!

Ezt hagynánk rájuk örökségül?

Mindezt, nem veheti be egy

tisztességes „gyomor”!

Mivel különbek ők nálunk?

Semmivel a világon!

Ugyanolyan sejtekből,

szövetekből állnak!

Elkényeztetve, csak az előbbre

jutásra várnak.

Csupán jó helyre születtek.

Oda, hol adott volt minden,

hol érdemi munka nélkül is

élhettek magas szinten.

Nem meglepő, hiszen elődeik

ugyanúgy kihasználták a népet,

Kialakítva magukról bizonyos,

nemesi képet.

Meddig tűrjük még, hogy belénk

„töröljék” a lábukat?

Kiélve rajtunk kapzsi, öntelt

telhetetlen vágyukat?

A gazdag réteg, ha csak egy részét

visszaadná annak, amit rajtunk

keresett,

az államadóságunk máris kevesebb!

Persze ők kibújnak a terhek alól.

Egymás között elintézik a dolgokat,

miközben ügyesen kézben tartják

a sorsodat.

Hány „bőrt” nyúzhatnak le még

rólunk?

Amíg végre önmagunkért szólunk?

Ébresztő emberek, de gyorsan!

Különben elhullunk mind, sorban.

Gondoljatok az utódokra!

Ezt a kilátástalanságot hagyjátok

rájuk?

Biztosan „örömmel” emlékeznek

majd rátok.