Este tizenegy óra múlt. Lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. A következő pillanatban kulcs fordult a zárban, majd lassan, kissé csikorogva kinyílt az ajtó. Mély szuszogás hallatszott. A sötét alak belépett a helyiségbe. Átment a hallon, egyenesen a szoba irányába. Felkapcsolta a világítást. Körbenézett. Lehajolt és felvette a szőnyegen heverő fényképet.

Mereven nézte egy ideig, majd hörgő hangon megszólalt:

- Megmondtam, hogy meg foglak ölni. -

- Megmondtam és meg is tettem. Ezt érdemelted, mindazért, amit velem tettél. -

A szekrényhez lépett és visszatette a fotót a fiókba. Átment a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt és óvatosan lehúzta az arcáról a maszkot. Fájón tapogatta a sérült arcrészt. A tegnap szerzett seb begyulladt és nagyon fájt. Óvatosan bekente fájdalomcsillapító kenőccsel. Nézte a tükörképét és viszolygott önmaga látványától.

Megnyitotta a vízcsapot és teleengedte a kádat meleg vízzel. Levetkőzött, majd öntött magának egy pohár bort. Befeküdt a kellemes hőfokú vízbe. Behunyta a szemét. Kortyolgatta az italt és lassan ellazult.

Ekkor jött be szinte hangtalanul a fürdőszobába a macskája.

- Szia Menyus! Hogy vagy? Kérsz egy kis bort? -

- Persze te inkább tejre vágynál. Na, majd öntök neked, ha befejeztem a fürdést. Most hagyj pihenni! -

Hátradőlt és behunyta a szemét. Gondolatban elkalandozott. Visszatért abba az időbe, amikor az anyja savval leöntötte az arcát. Tisztán „látta”, amint sérülten, savtól égő arccal igyekezett eljutni a kerti csaphoz. Nagy fájdalmában szinte eszét vesztette. Mire oda jutott már késő volt. Helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Tizennégy éves létére torzszülötté vált.

Az anyja kelletlenül hívta a mentőket. Míg megérkeztek, egyfolytában szidta a fiát.

- Te szemét nyomorult! Ez kellett Neked? - ordította.

- Hogy nézel ki? Látnod kellene magad! - folytatta.

- Minek is születtél meg? Csak elrontottad az életemet. Az a szerencsétlen apád is itt hagyott idő előtt. -

- Apa balesetben halt meg! Tudhatnád! - válaszolt nyögve az elhangzottakra, miközben a hideg vizet eresztette az arcára. Kínjai mégsem enyhültek.

- Az apád egy tökfilkó volt. Egy anyámasszony katonája. Hagyhatott volna rám nagyobb vagyont is. Persze a Te részed az megvan a bankban, de minek az neked, semmirekellő nyomoronc? - sértegette tovább.

- Nem érdemelted meg apát. Te egy mocskos ribanc vagy anya! -

- Hogy mersz így beszélni velem? Jobb lett volna, ha elvetetlek, annak idején. -

- Szerintem is jobb lett volna, átkozott némber. -

- Minek neveztél? - csattant fel az anyja.

- Azt mondtam, hogy némber. Ribanc! Szajha! -

- Hogy fordulnál fel! -

- Arra ne számíts. Nem szerzem meg neked ezt az örömöt. -

- Abban ne légy olyan biztos. Különben is mit gondolsz mi vár rád, ha megvádollak gyilkossági kísérlettel? - üvöltötte, miközben belerúgott a kínok között fetrengő testbe.

Ekkor fordult be az udvarra a mentő. A mentősök elborzadva nézték az iszonyúan sérült arcot. Azonnal hűsíteni kezdték a bőrt.

- Mi történt itt - kérdezték a nőt.

- A fiam rám támadt és meg akart ölni. Dulakodás közben valahogyan ráborult a sósav. -

- Biztosan így történt? -

- Persze, hogy biztos! Meg akart ölni, ahogy mondom. -

- Hívta már a rendőrséget? -

- Éppen az előbb -

- Na, sietnünk kell. Velünk jön? -

- Nem, van még elintézni valóm. - válaszolta.