|
A Hold
Miután a Nap lehunyta a szemét,
a Hold felébredt, s az égre nézett,
látta a már jól megszokott útját,
amelyre ma még fel nem lépett.
Egy tó tükrében nézegette magát,
mennyire szép kerek a mosolya,
elgondolkozott mihez is hasonlít,
rájött, olyan mint egy gomolya.
Sebtében útnak indult, felszökkent
annyira amennyire csak tudott,
igazán nagyon igyekezett, azonban
elég magasra elsőre mégsem jutott.
Egy fa tetején megkapaszkodva,
bevilágította a csodaszép rétet,
virágok hajladoztak a szellőben,
rég nem látott ennyire szépet.
Tücskök ciripeltek a fűszálak alatt,
szentjánosbogarak fénye látszott,
fénye gyémántként csillogott rajtuk,
egy ideig boldogan velük játszott.
Hopp-hopp gyerünk feljebb gondolta,
mert könnyű szárnyakon halad az idő,
a magasból visszanézve lepillantott,
egy árnyat vett észre, nocsak, ki ő?
Egy bagoly suhant a fák ágai között,
félelmetes karmai között egy egér,
nem különösebben nagy a zsákmány,
azonban ma éjjelre két gyíkkal is felér.
Végre elérte a Tejutat, ahol barátai,
a csillagok sziporkáznak minden éjjel.
Nagy jókedvvel suhant át közöttük,
kacsintott, s nem zavarta őket széjjel.
Miután vígan kigyönyörködte magát,
lejjebb szállt, érezte a hajnal közeleg,
tesója a Nap hunyorogva ébredezett,
tudta, Ő nem kerülhet hozzá közelebb.
| 
