Szomorúság

A Szomorúság egykor vidám volt,

Napként ragyogott mosolygós arca,

minden perce a barátkozásról szólt,

a harag, veszekedés nem az Ő harca.

Segítő szándékkal fordult bárki felé,

a jó szíve sokakat vonzott magához,

sok szép dolgot képzelt a szemei elé,

ám mindez közelebb vitte a bajához.

Álmodozott, vágyak szárnyán szállt,

egyszer megsérült az érzékeny lelke,

saját csapdájának az áldozatává vált,

hallgatott, de a megoldást nem lelte.

Magába zárta bánatát és szenvedett,

a Szomorúság újra remény után kutat,

dacos büszkesége nehezen engedett,

hamarosan megtalálja majd a jó utat.