Szomorú szeretet

Napfény csillan a lombokon,

madarak dalolnak a bokrokon.

A daluk szomorú, s búval teli,

a gyász a hangjukat is átöleli.

Színes falevelek a temetőben,

fájdalmas sóhajok a levegőben.

Virágok százszámra a sírokon,

nem segíthet ez sem a kínokon.

Fájó emlékek, maradandó sebek,

soha be nem gyógyuló égő hegek.

Szívszorító érzések, elmúlt percek,

magunkban hordozott lelki terhek.

Lepihent a Nap, az idő megállt,

s az örök emlékek fátyla leszállt.

Gyertyafények gyúlnak az éjben,

hajlongva lobognak a szélben.

Fejüket lehajtva gyászolók állnak,

talán mind megbocsátásra várnak.

Nem mondták ki mit kellett volna,

mielőtt a pillanat a gyászról szólna.

A szívekből most a szeretet árad,

sokaknak a szeme könnybe lábad.

Egymást átölelve ígéretet tesznek,

eztán igazán jobb emberek lesznek.