Szomorú remény

Egy férfi sétál a parkban. Kezében

boríték, a szemében könnyek.

E gyönyörű őszi napon kijött ide,

mert úgy érzi itt minden könnyebb.

Fekete rigó játszadozik vele. Ugrál

mellette, ahogy a járdáról lelép,

Szomorkásan mosolyog rajta,

lenyúl, s egy virágszálat letép.

Csodálattal nézi a színpompás

bokrokat és fákat,

Ezekben a pillanatokban meg is feledkezik

arról, hogy mennyire emészti a bánat.

Langyos szellő simítja az arcát, látja,

a Nap is pihenőre készül,

Sugarai bearanyozzák a környéket,

s ettől minden megszépül.

Leül egy padra. Körbenéz, de rajta

kívül nem jár erre senki.

Olyan szép itt. Ez a nyugalom.

Otthon nem szeretne most lenni.

Kiveszi a borítékból az iratokat,

olvassa, majd maga mellé teszi.

Annyira gondolataiba mélyed, hogy a

hozzá sétáló macskát először észre sem veszi.

Majd megpillantja, s odaszól neki:

Barátom! Nincs nálam kaja.

Jobban teszed, ha szépen elindulsz haza.

Neki is azt kellene tenni, de otthon

nem várja Őt senki. Rákos.

Csak napjai vannak hátra.

Úgy döntött harcol ellene,

ahogy mindig tette, s reménykedik

túlélheti. Hátha.