Szomorú
remény
Egy férfi sétál a parkban. Kezében
boríték,
a szemében könnyek. E gyönyörű őszi napon kijött ide, mert
úgy érzi itt minden könnyebb. Fekete rigó játszadozik vele.
Ugrál
mellette,
ahogy a járdáról lelép, Szomorkásan mosolyog rajta, lenyúl,
s egy virágszálat letép.
Csodálattal nézi a színpompás bokrokat
és fákat, Ezekben a pillanatokban meg is feledkezik arról,
hogy mennyire emészti a bánat. Langyos szellő simítja az
arcát, látja, a
Nap is pihenőre készül, Sugarai bearanyozzák a környéket, s
ettől minden megszépül.
Leül egy padra. Körbenéz, de
rajta kívül
nem jár erre senki. Olyan szép itt. Ez a nyugalom. Otthon
nem szeretne most lenni. Kiveszi a borítékból az iratokat, olvassa,
majd maga mellé teszi. Annyira gondolataiba mélyed, hogy a hozzá
sétáló macskát először észre sem veszi.
Majd
megpillantja, s odaszól neki: Barátom!
Nincs nálam kaja. Jobban teszed, ha szépen elindulsz haza. Neki
is azt kellene tenni, de otthon nem
várja Őt senki. Rákos. Csak
napjai vannak hátra. Úgy döntött harcol ellene, ahogy
mindig tette, s reménykedik
túlélheti.
Hátha.
|