Meseország veszte

Meseország szívében egy vár állott,

szebbet kívülálló még nem látott.

Körötte legelő, bőven termő föld,

növényzete dús és mindenfelé zöld.

Dombok, hegyek a látóhatár szélén,

folyók, tavak az országnak a mélyén.

Lakói már régóta békességben éltek,

elkényelmesedtek és kicsit sem féltek.

Apró ivadékaikat kultúrára nevelték,

figyelmüket a jóra és a szépre terelték.

A veszély érzete végleg kihalt belőlük,

külső ellenségek sokat hallottak felőlük.

Irigyelték őket, s a vesztükre törtek,

mindenkit ki útjukba került megöltek.

Meggyaláztak, pici darabokra vágtak,

el nem futó háziállatokat meghágtak.

Sírokon tapostak, s ordítva követeltek,

az ország összes városában lecövekeltek.

A nép fagyos rémületében házaiba futott,

ám az összefogás szó eszükbe sem jutott.

Összezavarodottan vártak a csodára,

amely soha nem jön el, rájöttek sokára.

A királyuk végső csatába hívta őket,

a hazáért tenni akaró férfiakat, s nőket.

Sérelmeik azonban fontosabbak voltak,

álmaik Meseország végzetéről szóltak.

Sajnos túl kevesen ragadtak fegyvert,

a sötét horda minden csapatot megvert.

Felperzselték az egykor csodás földet,

megfertőzték a vizet, s az éltető zöldet.

Az itt élt nép kipusztult az utolsó szálig,

történetük másoknak talán okulására válik.