Lesújt a halál

Hamvába halnak az álmok,

reménytelenek a remények,

végtelenbe nyúlnak a bálok,

s fájón sírnak a szegények.

Elhalásra ítéltek a vágyak,

megnyomorítottá a lelkek,

a térben sóhajok szállnak,

míg szabadságra nem lelnek.

Az értelem küzdeni nem mer,

sötétben, gyáván, félve lapul,

így nyugalmat soha nem lel,

küzdelem nélkül marad alul.

Eközben dőzsöl a hitvány,

az alantas, a hazugok sora,

újabb kelepcéket nyitván,

ragyog az elnyomók kora.

Háttérből irányít a gonosz,

homályba burkolva a valót,

míg minden jót el nem oroz,

életben tart minden csalót.

Kelepcéje háborúhoz vezet,

ártatlanok hullanak a porba,

efelől kétség nem is lehet,

elvérzenek a jó hívei sorra.

Az ég kékje homályba borul,

perzselt földön égnek a sírok,

a lét szakadék szélére szorul,

kibírhatatlanná válnak a kínok.

Vérben fürödve sújt le a halál,

nem kegyelmez, nem kímél,

elpusztít mindent, amit talál,

nem mérlegel, csupán elítél.