Lesújt a halál
Hamvába halnak az álmok,
reménytelenek a remények,
végtelenbe nyúlnak a bálok,
s fájón sírnak a szegények.
Elhalásra ítéltek a vágyak,
megnyomorítottá a lelkek,
a térben sóhajok szállnak,
míg szabadságra nem lelnek.
Az értelem küzdeni nem mer,
sötétben, gyáván, félve lapul,
így nyugalmat soha nem lel,
küzdelem nélkül marad alul.
Eközben dőzsöl a hitvány,
az alantas, a hazugok sora,
újabb kelepcéket nyitván,
ragyog az elnyomók kora.
Háttérből irányít a gonosz,
homályba burkolva a valót,
míg minden jót el nem oroz,
életben tart minden csalót.
Kelepcéje háborúhoz vezet,
ártatlanok hullanak a porba,
efelől kétség nem is lehet,
elvérzenek a jó hívei sorra.
Az ég kékje homályba borul,
perzselt földön égnek a sírok,
a lét szakadék szélére szorul,
kibírhatatlanná válnak a kínok.
Vérben fürödve sújt le a halál,
nem kegyelmez, nem kímél,
elpusztít mindent, amit talál,
nem mérlegel, csupán elítél.
|