Lángoló szív

Besurran a szobába a szellő,

nem túl erős, de éppen kellő.

Végig cirógatja az arcomat,

felidézi a régmúlt harcokat.

Volt jó, ám még több rossz,

mely egy életen át tartó hossz.

Érzelmek, fájdalmak, bánat,

az igazán jó magára még várat.

Csalódások, fájó sérelmek sora,

a sebek nem gyógyulnak be soha.

Végigkísérnek, utamon, míg élek,

remélek, vágyakozok és félek.

Kudarcok, reménytelen remény,

kiderült az élet milyen kemény.

Elillanó pillanatok, kései szavak,

utamban álló kőkemény falak.

A mellkasomban lángoló szív,

dobogva újra és újra csatába hív.

Talán egy szép napnak hajnalán,

újra ragyog majd, mint hajdanán.