Kimondhattuk volna

Mi emberek olyan sokat hibázunk,

s lényegtelen dolgokon vitázunk.

Igen sokszor tagadjuk azt mi igaz,

számunkra a győzelem sem vigasz.

Belül érezzük, hogy mily sok a teher,

azonban az igazság keményen lever.

Nem akarjuk látni a valóságot magát,

bezzeg örömmel ellátnánk bárki baját.

Nem mutatjuk ki az érzelmeink sorát,

gyakorta elfújnánk történéseink porát.

Szeretünk, gyűlölünk és néha imádunk,

van, mikor nem tudjuk mit is csinálunk.

Nem nyújtjuk kezünket szeretteink felé,

legtöbbször nem megyünk a sorsunk elé.

Mire lépnénk elhervad már az élet virága,

elalszik a tűz, s elillan az álmok világa.

Szemünk előtt hever megannyi tettünk,

makacs önhittségünk okozza vesztünk.

Mire feleszmélünk, bizony kínzóan késő,

nem akarjuk hallani, hogy ez biz a végső.

Végül megtennénk mindent, amit lehet,

ámbár kései a szándék, mi idáig vezet.

Szeretlek Anyám. Kimondhattuk volna,

s hátralévő időnk nem a gyászról szólna.