Izzó pokol

Izzadság csillog az arcokon,

s lehervad az összes mosoly,

túl a mindennapi harcokon,

az ember a hőségben fogoly.

Nappal és este lángol a bőre,

tapad mindene, pihegve liheg,

egyre ingerlékenyebb a hőre,

bágyadtan, kedvetlenül biceg.

Alig van már jártányi ereje,

szédeleg, s káprázik a szeme,

koponyájában felforr a veleje,

hogy tehet a világ ilyet vele?

Harag és gyűlölet árad benne,

tehetetlenül szenved magában,

meggondolatlanul olyat tenne,

mint lovag az egykori csatában.

Szívéhez kap, majd földre rogy,

aléltan kapkod levegőre várva,

az izzó pokol ereje biz nem fogy,

ájulás előtt a mentős ruháját látja.