Gyilkos vihar
A sötét ármány tengerében
fuldoklik minden magyar,
az igazsággal a tenyerében,
sokuk szájíze igen fanyar.
Mások nem hiszik, nem látják,
nem akarják tudni az igaz valót,
nemsokára ezt majd megbánják,
ám későn leplezik le a csalót.
Erőszaktól vérzenek a lányok,
sötét kezek tapogatják őket,
odalesznek az egykori álmok,
romlásba viszik mind a nőket.
A virágzó kerteket ellepi a gyom,
élősködő férgek serege mindenütt,
területük egyre kevesebbet nyom,
el fogják veszíteni mindenük.
Terményeiket learatják mások,
állataikat levágják, s megeszik,
ők nem maradnak csupán bábok,
néha megússzák élve, megesik.
Csonttá szárad egykori földjük,
idegen lábak taposnak a sírokon,
elvész egykor oly szép zöldjük,
félve merenghetnek a kínokon.
Azonban amíg él a magyar ugar,
addig marad egy kevéske remény,
bármikor kitörhet egy gyilkos vihar,
mely pusztító lesz, s nagyon kemény.
|