Gyilkos vihar

A sötét ármány tengerében

fuldoklik minden magyar,

az igazsággal a tenyerében,

sokuk szájíze igen fanyar.

Mások nem hiszik, nem látják,

nem akarják tudni az igaz valót,

nemsokára ezt majd megbánják,

ám későn leplezik le a csalót.

Erőszaktól vérzenek a lányok,

sötét kezek tapogatják őket,

odalesznek az egykori álmok,

romlásba viszik mind a nőket.

A virágzó kerteket ellepi a gyom,

élősködő férgek serege mindenütt,

területük egyre kevesebbet nyom,

el fogják veszíteni mindenük.

Terményeiket learatják mások,

állataikat levágják, s megeszik,

ők nem maradnak csupán bábok,

néha megússzák élve, megesik.

Csonttá szárad egykori földjük,

idegen lábak taposnak a sírokon,

elvész egykor oly szép zöldjük,

félve merenghetnek a kínokon.

Azonban amíg él a magyar ugar,

addig marad egy kevéske remény,

bármikor kitörhet egy gyilkos vihar,

mely pusztító lesz, s nagyon kemény.