Gyertyák fénye
Lágyan aláhulló falevelek,
apró neszek, roppanó avar,
halkan suhanó őszi szelek,
bogyók, melyek íze fanyar.
Ez a végső nyugalom hona,
hol megpihenhet az ember,
innen nincs kiút többé soha,
szenvedni azonban nem kell.
Időbe zárult emlékek hada,
megkövült pillanatok sora,
az itt nyugvóknak ez a haza,
útjuk már nem vezet sehova.
Eltemetett szeretet, fájó óhaj,
ki nem mondott igaz szavak,
milliók ajkáról száll a sóhaj,
mégsem nyílnak meg a falak.
A szív falai éreznek és fájnak,
erős a bánat, tragikus a sors,
minden álmot magukba zárnak,
a halál néha kíméletlenül gyors.
Mindent beborítanak a virágok,
az éjben gyertyák fénye villan,
könnycseppek áztatják a világot,
a szeretet innen soha el nem illan.
|