Gyertyák fénye

Lágyan aláhulló falevelek,

apró neszek, roppanó avar,

halkan suhanó őszi szelek,

bogyók, melyek íze fanyar.

Ez a végső nyugalom hona,

hol megpihenhet az ember,

innen nincs kiút többé soha,

szenvedni azonban nem kell.

Időbe zárult emlékek hada,

megkövült pillanatok sora,

az itt nyugvóknak ez a haza,

útjuk már nem vezet sehova.

Eltemetett szeretet, fájó óhaj,

ki nem mondott igaz szavak,

milliók ajkáról száll a sóhaj,

mégsem nyílnak meg a falak.

A szív falai éreznek és fájnak,

erős a bánat, tragikus a sors,

minden álmot magukba zárnak,

a halál néha kíméletlenül gyors.

Mindent beborítanak a virágok,

az éjben gyertyák fénye villan,

könnycseppek áztatják a világot,

a szeretet innen soha el nem illan.