Fortyog a méreg

Hosszú évtizedek óta kavarog a füst,

s a titkolt erdő mélyén susmus zajlik,

mindenféle méreggel tele van az üst,

a környéken semmi nesz nem hallik.

Némaságba fulladt a vidék ezen tája,

kihalt érzelmek szelleme rója az utat,

elkorhadt már a környék minden fája,

kiutat e posványból semmi nem mutat.

Gyilokkal teli levegőt fújdogál a szél,

parányi sejtekben is meglapul a halál,

a gonosz végzete immár új életre kél,

alanyokra az élővilágban mindig talál.

A fekete üstben békavese, varjúhája,

patkányborda, pókszőr, s gyíkfarok,

denevér tüdeje, rég kihalt dinó mája,

megkövesedett férgek és lárva rajok.

Csuhába bújt ráncos arcú vénemberek,

a kopott fakanalat egymásnak adják át,

e sötét mocsokban ők a pénzemberek,

bár közülük soha a világ egyet sem lát.

Gúnyos, lekezelő mosollyal röhögnek,

s mindenkit aljadék szolgának tartanak,

nemsokára már a végzetnek hörögnek,

ezért a mielőbbi eredményre hajtanak.

A kotyvalékuk valóban hatásos méreg,

csöpögtetik is elmékbe, italba, s ételbe,

borzalmaikat nehezen tűri a földkéreg,

mégis eljuttatják hű szolgáik az éterbe.

Világkormány álmaik vírusának a neve,

mely öl, szolgaságba taszít, megszüntet,

átjárja őket elképzelt isteni erejük heve,

talán a sors ekkora bűnöket megbüntet.