Föld-anya visszavág

Évmilliárdok porából megszületett a Föld,

formálták földrengések és izzó vulkánok,

létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,

kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.

Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,

milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,

az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,

hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.

Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,

folyton változva egyáltalán nem unatkozott,

csodálta a formálódó életközösségek seregét,

kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.

Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,

kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,

viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,

bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.

E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,

más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,

gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,

a legsötétebb véres idők sem intették csendre.

Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,

Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,

számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,

arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.

Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,

haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,

szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,

hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.