Fájó érzések

Lenyugodni készül az őszi Nap,

sugarai beragyogják a völgyet,

minden vöröses színezetet kap,

rovarok zsongják körül a tölgyet.

Szomorú leány üldögél a padon,

könnycseppek áztatják az arcát,

elvesztette a szívét egy napon,

azóta vívja reménytelen harcát.

Megbántotta azt, ki őt szerette,

kinek ő volt a csillaga az égen,

nem érti, ezt hogyan is tehette,

ezen rágódik minden egyes éjen.

Játszotta a közömböst, a rideget,

nem mutatott érdeklődést iránta,

morcoskodott és adta a hideget,

pedig épp az ellenkezőjét kívánta.

Elüldözte magától a fiút messzire,

az sértve a távolba menekült előle,

sajnálja már amit tett, de mennyire,

azóta semmi hírt nem hallott felőle.

Későn jött rá, hogy szívből szereti,

nélküle semmi sem ugyanaz már,

mondaná neki, ám sajnos nem teheti,

hiszen fogalma sincs merre is jár.

Érzésekkel játszani nem szabad soha,

örökre elveszhet a szép, a jó, a varázs,

az álomképek fájón elszállhatnak tova,

ami marad, az csupán a kínzó parázs.