Érző szív

Hull a hó. Fájón süvít a szél.

Nagyon kemény az idei tél.

Este van, csikorog a hideg,

minden olyan nagyon rideg.

Egy férfi sétál egymagában,

s búsul számtalan bajában.

Néz előre, a szemén „fátyol”,

lehetne ő most a világon bárhol.

Szerelme elhunyt, neki vége,

sohasem jut már el a révbe.

Összetört szívvel baktat előre,

nem érdekli ki mit gondol felőle.

Órák óta bolyong össze-vissza,

a múltat nem hozhatja már vissza.

Karácsony van, s ő „üres” belül,

fájdalmát semmi nem múlja felül.

Térdig jár a hideg hóban. Fázik.

A kukák között valami mászik.

Mélán, s kíváncsian indul oda,

maga sem tudja pontosan hova.

Sírást hall a szemétkupacok mögül.

Egy lányka néz rá a rongyai közül.

Vacog és rémült. Soványka szegény.

Látszik, hogy elhagyta minden remény.

Ötéves lehet. Szemében fájdalom.

A férfiban feléledt a szánalom.

Halovány, szutykos kis arca komoly,

bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.

A férfi „sérült” szíve dobogni kezdett,

s érezte, hogy ez valami új kezdet.

Megfogta a rettegő kislány kezeit,

s merőn nézte a csillogó szemeit.

Óvatosan magához ölelte a kis árvát,

s megtörölte liluló ,piciny kis száját.

Keserűségét félretéve indult vele haza,

hisz a kicsinek az övénél nagyobb a baja.

Hazaérve megfürdette, s adott neki enni,

majd elment a számára ruhákat venni.

A Karácsony elűzte a bánatukat tova,

s többé nem hagyták el egymást soha.