Emléketek örökké él

Zűrzavaros idők, nehéz idők jártak,

az emberek reményvesztetté váltak.

Féltek és lapultak, mert élni akartak,

lehetőség szerint senkit nem zavartak.

Ám izzott a szürke hamu alatt a parázs,

nem volt kiürítetlen pince, vagy garázs.

Betelt a pohár! Fellobbant végre a tűz,

mely minden elnyomót az országból kiűz!

Ötvenhat dicső fénye ragyogott az égen,

s hirdette szabadságvágyát a „sötét” éjben.

Sajnos nem tartott sokáig az éltető remény!

Az ellenség lecsapott, gyilkos volt, s kemény!

Sokan menekültek el a megtorlástól félve,

azt remélték, hogy másutt eljutnak a révbe.

Kik maradtak, nem mind hajtottak fejet.

Lázongtak, s küzdöttek tovább, ahogy lehet.

Volt tizenhat ifjú ember, barátok, s társak,

kik továbbra is egy szabad országra vágytak.

Vállvetve küzdöttek, nem adták fel soha,

holott az álmaik már odébbálltak, tova.

Országunk báb lett, a szovjetek kezében,

bármit megtehettek az elvtársak nevében.

Kiknek ez nem tetszett, azokra kínok vártak!

Sokukat kivégeztek, mások börtönlakóvá váltak.

Hatvannyolcban a tizenhat főnek is kijutott ebből.

Nem alkudtak meg, bár véreztek számtalan sebből.

Már csak hárman maradtak, s még ma is hű barátok.

Bármi is történt, Magyarország most is a hazátok.