Drámai valóság
Hónapok óta a kórházakat járom,
az emberséget sehol sem találom.
Rideg közöny és gúnyos mosoly,
lekezelő hangnem, az biz komoly.
Küldenek ide-oda, csak menjek,
legyek vendége már a mennynek.
Nem érdekli őket a fájdalom foka,
a beteg húzzon el, ehhez van joga.
Ne reklamáljon és ne kérdezzen,
lehetőleg soha semmit ne érezzen!
Nincs hely a számára vegye észre!
Készüljön fel mindenféle vészre!
Félvak, mozgáskorlátozott, sánta?
Hiába fél, senki meg nem szánja.
Parkolni akar? Fizessen sokat érte!
Hogy idejöjjön arra senki nem kérte.
A borítékokat azért elvárják rendre,
mindenkit keményen intenek csendre.
A cél nem a gyógyítás, mire esküdtek,
vére forrna egy becsületes esküdtnek.
Belefáradtam, inkább beteg maradok,
jól tudom, gyorsan a sír felé haladok.
Hippokratész nem ezt álmodta régen.
Ki megszegi esküjét, a pokolban égjen!
|