Drámai valóság

Hónapok óta a kórházakat járom,

az emberséget sehol sem találom.

Rideg közöny és gúnyos mosoly,

lekezelő hangnem, az biz komoly.

Küldenek ide-oda, csak menjek,

legyek vendége már a mennynek.

Nem érdekli őket a fájdalom foka,

a beteg húzzon el, ehhez van joga.

Ne reklamáljon és ne kérdezzen,

lehetőleg soha semmit ne érezzen!

Nincs hely a számára vegye észre!

Készüljön fel mindenféle vészre!

Félvak, mozgáskorlátozott, sánta?

Hiába fél, senki meg nem szánja.

Parkolni akar? Fizessen sokat érte!

Hogy idejöjjön arra senki nem kérte.

A borítékokat azért elvárják rendre,

mindenkit keményen intenek csendre.

A cél nem a gyógyítás, mire esküdtek,

vére forrna egy becsületes esküdtnek.

Belefáradtam, inkább beteg maradok,

jól tudom, gyorsan a sír felé haladok.

Hippokratész nem ezt álmodta régen.

Ki megszegi esküjét, a pokolban égjen!