Az Öröm

Az Öröm egykor népes családban élt,

igen sokat játszott a pajtásaival

és soha, senkitől nem félt.

Állandóan vidám társaság vette körül,

együtt fogócskáztak, labdáztak,

s leselkedtek egy fa mögül.

Pajkosan nevettek, s kuncogtak szerte,

amerre jártak, megszépült a nap,

bennük a világ örömét lelte.

Olykor szellők repítették őket odább,

a Nap cirógatta göndör fürtjeiket,

ha jött az eső, indultak tovább.

Vidámság, nevetés, boldogság, kacaj,

az volt az életük, s az álmuk is,

s olyan jól volt még tavaly.

Ám az idén beborult az ég, villámlott,

sötétség leple telepedett a Földre,

s a gonosz szeme szikrázott.

Vihart keltett bennük, szétzilálta őket,

rettegést és félelmet gerjesztett,

s a csapatuknak ezzel lőttek.

Egyikük a másik után hunyt el végleg,

megsemmisültek a posványban,

csak az Öröm maradt, névleg.

Ő azonban harcolt, még nem adta fel,

tudta az embereknek hiányzik,

s remélte újfent erőre lel.

Bár egyedül maradt, a bánatát feledte,

gyászát egy ideig magába fojtva,

a helyes megoldást kereste.

Végül rájött. Sok szeretet kell, s öröm,

túllépni a pánikon, a félelmen,

a gyilkos misztikus körön.

Elhozni eme világba ismét a nevetést,

boldogsággal tölteni be a napot,

s eltüntetni a sötét jelenést.

Fogta a batyuját, s indult házról-házra,

bekopogott a legkisebb ablakon,

érezte, mindenki Őt várja.