Az idő vasfoga

Az idő kíméletlen, kifog mindenen,

benne elkopik a legparányibb sejt,

nyoma marad különféle szinteken,

bárhová is menekülj csapdába ejt.

Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.

Mi utánuk marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

az igazi lelki béke magára sokat várat.

Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs erő, melyet a szeretet le nem rombol.

A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.

Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.