Az élet folyója
Egykor rég egy sötét repedésből,
a sziklák mélyéről előtört az élet,
s lassan csordogálva indult útnak,
erejét keresve a jelennek, múltnak.
Patakként indult, folyó lett belőle,
magával sodort amit csak lehetett,
ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,
megvívta a mindennapi harcokat.
Hatalmassá szélesedett a világban,
erőteljes zúgása nem ismert határt,
lerombolt minden akadályt útjából,
sehol nem talált nyugalmat, hazát.
Idővel lassult, hordalékkal telítődött,
áramlása zavarosan kavargott tova,
örvénye tajtékosan habozva forgott,
érezte innen már nincs visszaút soha.
Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,
hömpölygése szennyes szürkévé vált,
esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,
nem maradt és egykori álma elszállt.
Iszaptól terhesen vonszolta magát,
erőtlenül elfolydogált a kanyonba,
ott nem talált mást, csupán a halált,
végzete elvitte a galaktikus vadonba.
|