A vágóhídra hajtva

A vágóhídra hajtva, vonul a sok marha,

szomorú szemekkel bólogatnak,

s hiszik, ez a karma.

Egymást tapossák, rengetegen vannak,

faruk, fejük koccan a másiknak,

helyet ki nem hagynak.

Búsan bőgnek, patáik alatt száll a por,

néha-néha egymásba öklelnek,

s olyankor fellazul a sor.

A pásztorok biz röhögnek a markukba,

már előre dörzsölik a tenyerüket,

bűzt kapva az arcukba.

Kutyáik végzik el a munkájuk nehezét,

tépik, marják a marhák combját,

betöltve a korbács szerepét.

A balgatag csorda mindezt tétlenül tűri,

pedig vannak köztük borjak is,

mindőjüket a félelem fűti.

Fűti, hiszen párolog a csatakos szőrük,

ha nem állnak hamar ellent,

ki lesz cserzve a bőrük.

Kitörhetnének, hisz rengetegen vannak,

de mind retteg, a másikra vár,

ezért inkább meghalnak.

A néhány pásztor jól keresett a csordán,

learatták a tervük gyümölcsét,

az engedelmesség folytán.

Kutyáiknak dobtak oda néhány csontot,

azok hűen nyalták csizmáik talpát,

míg ők elosztották a koncot.

A marháknak emléke sem igen maradt,

a vágóhídra hajtva elvesztek mind,

az idő már nélkülük haladt.