A szomorú Nap
Ébredezett a Nap keleten,
álmatagon nagyot ásított,
arca szerepel több leleten,
jobbra nem is számított.
Harmattal frissítette magát,
vidáman felfelé szökkent,
szépséggel töltötte a hasát,
kíváncsisága nem csökkent.
A szépség alant tárult elé,
dús mezők, illatos virágok,
méhek, sasok szálltak felé,
csodásnak látta eme világot.
Mosolyogva folytatta útját,
az állatok menetét követte,
felidézte ifjúságát és múltját,
kenyere javát immár megette.
Bárányfelhők legeltek körötte,
patakok, tavak vize csillámlott,
az élővilág pihenni tért mögötte,
nyugat felé dörgött és villámlott.
A vidéket igen sötét vihar dúlta,
gaz lepte be a termékeny talajt,
régi rétjét a posvány felülmúlta,
némává téve az életteli kacajt.
Ezt látva a Nap szomorúvá vált,
magába fordulva vörösen izzott,
mindaz mit látott igencsak fájt,
bizodalma e világban megingott.
|