A szerencsés végkifejlet Magasan köröz a szirti sas, a madarak királya. Szárnyait alig mozdítva, siklik a hegyek fölött. Pásztázza a környéket lehetséges zsákmány után kutatva. Verőfényes a mai nap. Az ég kékjében, mindössze néhány bárányfelhőt visz hátán a tavaszi szél. Alul fákkal-bokrokkal benőtt hegyoldalak, amerre a szem ellát. A tisztásokon pazar virágok pompáznak, és rovarok milliói próbálnak nektárhoz jutni általuk. Néhány száz méterrel fentebb a sziklásabb részen, egy négyfős társaság kapaszkodik felfelé. Fiatalok. Két fiú és két lány. Alig múltak húszévesek. Kellőképpen felszerelkeztek az útra. A hátizsákjaikban megtalálható minden, ami egy hegyi túrához kellhet. Élelem, víz, térkép, zseblámpa, iránytű, elsősegély csomag, takaró, gyújtóeszköz, hálózsák. Fejükön sisak, rajta UK4AA típusú lámpákkal. Vállukon keresztbe erős, hegymászó kötél, az öveikben pedig hegymászó csákány. Vígan csevegve haladnak libasorban a szűk sziklarések között. Arról beszélnek, hogy nem lehet már messze az a barlang, amelyről annyit hallottak, és amely felkeltette a kíváncsiságukat. - Odanézzetek! Biztosan az lesz az a barlang, amelyről nagyapám mesélt! - kiáltott fel hirtelen James. A többiek a fénytől szemüket takarva, a jelzett irányba néztek és megpillantották a hatalmas, sötét üreg bejáratát. - Igazad van, az lesz az. - szólalt meg Rob. - Mit szóltok lányok?- fordult hátra. - Azt, hogy ideje volt már megtalálni, mert kezd fájni a lábam. - mosolyodott el Liza. - Csatlakozom az előttem szólóhoz. - vágta rá Vanda. - Gyengék vagytok! – élcelődött Rob. Persze nem gondolta komolyan, hiszen szerette őket. Különösen Lizát, akivel öt hónapja együtt jár. - Elég már a csevejből! Ezt a néhány métert már kibírjátok. - mordult rájuk James. Pár perc múlva pihegve ott álltak a sötét barlangbejárat előtt. Lepakolták a felszerelésüket. Ettek néhány falatot, hogy erőt gyűjtsenek, mielőtt belépnének az ismeretlenbe. - Nagyapád pontosan mit is mondott erről a barlangról? - fordult Vanda, James felé. - Azt mondta, hogy sok itt a rejtett hasadék, és aki figyelmetlen, könnyen a mélyben találhatja magát. Mondott még mást is, de azt inkább később mondanám el. - - Ne már! Nem lehetsz ilyen. Légy szi! Légy szí! - kérlelték a lányok. - Igazuk van, ha belekezdtél akkor fejezd is be! Úgy tisztességes. - szállt be a beszélgetésbe Rob. - Jól van! Ha bent leszünk, elmondom, ígérem. - Miután kifújták magukat, fogták a felszerelésüket, bekapcsolták a lámpáikat és beléptek. Meglehetősen hideg volt bent. A kövek kissé nyirkosak és csúszósak voltak. A sziklák repedéseiből víz csordogált. Lépéseik hangját felerősítette a barlang akusztikája. Minden sokkal erőteljesebben és tisztában hallatszott. A lámpák fényénél jól kivehetően látszott az általuk kibocsátott pára. Berzenkedve hatoltak egymás nyomában egyre beljebb. James ment elől. Utána Liza, Vanda és végül Rob. Kis idő múltán hatalmas csarnokba értek. Meglepődtek a méretén. - Ez aztán nem semmi. Akkora, mint egy focipálya, csak tele sziklákkal. - mondta Rob. - Na, elmondod hát, amit megígértél? - ütögette vállon Jamest. - Rendben. Nagyapám szerint, annak idején ebben a barlangban bujkáltak a rablóbandák a törvény elől. Azt mondta, hogy ne lepődjünk meg, ha találunk itt néhány csontvázat, vagy fegyvert. - - Hú, de izgi! Végre egy kalandos hétvége. - szólalt meg Liza. - Legalább lesz mit mesélni az unokáidnak. - nevetett Vanda. - Ahhoz ám előbb meg kellene csinálni az unokák szüleit. Én benne vagyok, csak ne lenne ilyen hideg. - tréfálkozott Rob. Ez után magához ölelte Lizát. - Na gyere, adj egy csókot bébi! - - Ne már! Majd otthon, Te buggyant. - mosolyodott el Liza és eltolta magától Robot. Azután hátrább lépett néhányat. Nem vette észre a mögötte tátongó, jókora üreget. Még egy lépés és visítva belezuhant. - Áááááááá!!!!! - A sisakja többször nagyot koppant esés közben a sziklafalon, majd Liza hatalmasat puffanva, az üreg aljára ért. - Neee!!! Neee!!! Ez nem lehet! - Ordította Rob és Vanda szinte egyszerre. James volt a legfürgébb és a leggyakorlatiasabb. Ő termett legelőször a hasadék szélénél. - Megvagy? Egy darabban vagy? Mondj valamit! - üvöltött le. Semmi válasz nem érkezett. Azonnal lekapta a válláról a kötelet. A többiek aggódva, szinte sokkos állapotban nézték, hogy mit csinál. - Nem segítenétek? Gyerünk! Ne álljatok ott, mint a cövek! Még biztosan él. - Ekkor halk nyöszörgés ütötte meg a füleiket. A következő pillanatban Liza kiabálni kezdett. - Segítsetek! Segítsetek! Semmit nem látok! A lámpám eltört! - - Hála az égnek él! - tért magához a döbbenetből Rob. - Ne aggódj szívem, megyünk érted! - James eközben egy stabil sziklára hurkolta a kötelet. A másik végét a derekára hurkolta és a biztonság kedvéért többször erősen meghúzta. Készen állt a leereszkedésre. - Van itt valami! Ráestem valamire! Olyan, mintha csontok lennének itt! Siessetek, mert nagyon félek! - kiabált újra Liza. - Eltört valamid? Tudsz mozogni kicsim? - kérdezte Rob. - Tudok, csak nagyon fáj a bal lábam és a hátam is! Mi ez? Valami fémes dolog! - - Megyek már! Ne izgulj, mindjárt kihozlak onnan! - nyugtatta James. - Világítsatok! – szólt Robhoz és Vandához. - Remélem elég lesz a kötél! - A három lámpa együttes fényénél, a kiálló sziklákba kapaszkodva, elindult lefelé. Úgy nyolc-tíz méteresre becsülte a mélységet. Magában csodálkozott azon, hogy hogyan élhette túl ezt a zuhanást Liza, de nagy örömmel és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy él. Már csak egy-két méterre volt a talajtól, mikor körbenézett ás tátva maradt a szája. Az üreg alján Liza nyögve fogta a lábát, egy halom csontvázon feküdve. A csontvázak között, régi faláda darabjai hevertek. Valószínűleg ezek csökkenthették a becsapódás erejét. Ami viszont sokkal inkább felkeltette James figyelmét, az a lámpa fényében megcsillanó arany látványa volt. Mindenfelé ékszerek, gyémántok hevertek. Ki tudja mióta lehettek itt lent a sötétben. Miután leért megnézte milyen állapotban van a lány, milyenek a sérülései. Szerencsére csak a lába tört el. Liza eddig a fájdalomtól nem vette észre, hogy pontosan miken is hever, de most Ő is ámultan csodálta a körülötte szétszóródott kincseket. James a derekára kötötte a kötelet és jelzett Robéknak, hogy húzzák fel. Odafent rögzítették a törött végtagot és adtak fájdalomcsillapítót is a lánynak. Lám milyen jól tették, hogy minden szükséges dolgot magukkal hoztak. Rob örömtől könnyes szemmel ölelte magához kedvesét. Puszilgatta és nyugtatgatta. Lassan mind lehiggadtak. Megbeszélték, hogy felhozzák a kincseket és magukkal viszik. Izgalmukban már a hideget sem érezték olyan hidegnek. Jobb fájdalomdíjat nem is kaphatnának. Tisztában voltak vele, hogy országukban a talált tárgyak, a megtalálót illetik. Lesz pénzük bőven Liza ápolására is. Végül is ha Ő nem zuhan le, akkor sohasem jutnak ilyen értékekhez. Szerencsésebben nem is végződhetett volna a hétvégi kiruccanásuk. Órák múlva a magasban köröző szirti sas, négy fiatalt látott lefelé menni a hegyről. Egyikük botra támaszkodva nehezen sántikált. A másik három szemmel láthatóan nehéz terhet cipelt a hátizsákjában. A királyi madár mit sem törődve ezzel, szárnyalt egyre magasabbra az ég kékjében.
