A szellő útja

Csodásan ragyog a Nap,

kékben pompázik az ég,

a szellő szárnyakat kap,

s lágyan suhan, mint rég.

Ősidők óta járja az utat,

bepillant minden résbe,

állandóan keres és kutat,

nem találja helyét mégse.

Mindig csodálta a Földet,

lenyűgözte az élővilága,

szívből imádta a zöldet,

az volt az ő igazi világa.

Virágok illatát fújta tova,

figyelte az állatok életét,

nem nyugodhatott le soha,

míg megkerülte a féltekét.

Az emberi faj titkait leste,

besurrant oly sok ablakon,

olykor tetten érte az este,

ám nem láthatta pamlagon.

Manapság rossz a kedve,

bármerre jár gyilkot talál,

hűsíti ugyan az esők nedve,

ám terhük újabban a halál.

Chemtrailtól bűzös a levegő,

terjeng a rák rothadó szaga,

sárgul már a legtöbb legelő,

az emberi faj a bűnös maga.

Gyilkosok szóratják a mérget,

saját fajtájukat gonoszul irtva,

lélektelen, hitvány kis férgek,

gazdagodnak a bolygót kiirtva.

A szellőnek elege van ebből,

visszasírja a régi szép múltat,

vérzik szíve számtalan sebből,

mielőtt lepihen, mérgesen fújtat.