Kiss Gyula versei és egyéb művei Kedd, 2017-11-21, 9:06 AM
Üdvözöllek Vendég | RSS
Honlap-menü

A fejezet kategóriái
versek [331]
saját verseim
prózáim [19]
Az általam írott prózai alkotások.

Kategóriák
versek [331]
saját verseim
prózáim [19]
Az általam írott prózai alkotások.

Cimkefelhő
fájdalom Remény küzdelem sors harc élet szépség nyugalom félelem állatok humor vidámság halál szomorúság betegség szeretet érzelmek vágyakozás Tél élelem szenvedés zsákmány öröm Boldogság harag gyűlölet kegyetlenség csalódás hazugság álmok Tavasz érzések emlékek Virágok vágy Lélek Ősz bánat érzés Béke elnyomás Csata szerelem érzelem szánalom Tűz pusztulás ember karácsony álom történelem Szabadság sötétség ünnep izgalom Krimi rejtély vágyak Mese Nap kín Gondolatok igazság család aljasság világ változás igazságtalanság munka hibák Nyár Haza szív magyar bizalom hőség pokol háború föld forróság Magyarok nemzet este nép Barátság élősködők emlék vég emberek valóság gyász elmúlás Becsület vihar idő Végzet gonosz fény Sötét csalás

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Főoldal » 2015 » Március » 15 » A szabadság vágya
11:24 AM
A szabadság vágya

 

 

A szabadság vágya

 

Tavaszi napfény ragyogta be a tájat. A domboldalakat fák és virágzó bokrok tarkították. Madarak csivitelésétől és gerlék búgásától volt hangos a reggel. A sűrű fű között egy róka osont zsákmány után kutatva. A magasban héja körözött, kihasználva a légáramlatokat. Nyüzsgött a természet apraja és nagyja. Az élet mindenfelé utat tört magának. Hirtelen elnémultak az állatok.

A következő pillanatban lódobogás törte meg a csendet. Kis idő múltán huszárok csapata bukkant elő az ösvény vonalát követve. Meglehetősen fáradtnak tűntek. Izzadt lovaikon is látszottak a kimerültség jelei. Egyre lassabb tempóban ügettek.

A csapat élén egy századosi rangot viselő férfi lovagolt. Délcegen ült nyergében. Pödrött bajszát simogatva fürkészőn kémlelte a tájat. Mellette egy zömök, izmos, markáns arcú főhadnagy integetett az embereinek gyorsabb haladásra biztatva őket.

  • Gyerünk, gyerünk! Sietnünk kell, nehogy beérjenek bennünket!

  • Nyugalom Budai! Muszáj lesz pihennünk nekünk is és a lovainknak is, ha szeretnénk célba érni. - szólt hátra a százados. - Különben is négy napja színüket sem láttuk.

  • Valóban nem százados úr. Mit gondol mennyi az esélyünk arra, hogy csatlakozni tudunk a hazai csapatokhoz, mielőtt elfognának minket?

  • A világon soha, semmi nem biztos barátom, semmire nincs garancia, viszont mindig van remény. Mennyi ideje küldtük előre a káplárt felderítésre?

  • Nagyjából három órája. Lassan ideje lenne, hogy visszatérjen.

  • Magam is úgy vélem. Amint találunk egy alkalmas helyett a fák között, letáborozunk és bevárjuk. Reméljük visszatér! Sok múlik azon, hogy mit hallunk tőle. Milyen nap is van ma Budai?

  • Jelentem, ma 1849 április 6.-a van százados úr!

  • Tényleg! Néha már azt sem tudom hol áll a fejem, nemhogy azt, hogy hányadika van. Maga szerint merre járhatunk?

  • Engedelmével százados úr, azt hiszem nem lehetünk messze Isaszeg térségétől. Én valkói gyerek vagyok és elég jól ismerem a környéket. Úgy becsülöm néhány óra alatt elérhetjük Isaszeget.

  • Emlékszik? Az a bagi paraszt azt mondta, hogy nagy létszámú magyar sereget látott pár nappal ezelőtt. Ezek szerint komoly hadmozdulatok vannak a térségben. Ez örömteli, bár sajnos sok időt vesztettünk a kerülőutak miatt. Roppant szomorú, de nem volt más választásunk. Wittinger vérteseit mindenképpen le kellett ráznunk. Fájlalom, hogy elvesztettük hét bajtársunkat a csatában. Jó emberek voltak.

  • Igen, nagyon jó emberek voltak, ráadásul a barátaim. Alig várom, hogy a sajátjainkhoz csatlakozhassunk százados úr és bosszút állhassak értük. Elegem van az osztrák elnyomásból.

  • Nincs vele egyedül. Nyolc éve, amióta együtt szolgáljuk a császárt, mennyi szegénységet, nyomort, meghurcoltatást láthattunk, amerre csak megfordultunk a birodalom területén. A kizsákmányolás mindennapos. Az osztrákok lábbal tiporják más népek jogait és korlátozzák valamennyiünk szabadságát. A nemeseink végre észhez tértek, mert érzik ők is, hogy eljött az idő. Most a saját kezünkbe vehetjük a dolgok irányítását. A szabadságharcunknak győznie kell, ahogy Kossuth Lajos mondta. Ezen múlik a nemzet sorsa.

Mondandója végeztével a százados kezét felemelve megálljt parancsolt. Emberei követték az utasítást. A lovak prüszkölve emelgették fejüket, s ingerülten rugdalták a port.

- Hallja ezt? Mintha vízcsobogást hallanék. Milyen vízforrás lehet a közelben?

  • Ez alighanem a Rákos-patak lesz százados úr. Mondtam Én, hogy jó helyen járunk.

  • Nagyszerű! Itt tartjuk a pihenőt. Vezesse az embereket a fák közzé, keressék meg a patakot és nyergeljenek le! Egyenek valamit és gondoskodjanak a lovaikról is! Mindjárt megyek magam is.

Megveregette a lova nyakát, miközben nézte, ahogyan eltűnnek huszárjai a fák között. Gondolataiba mélyedve merengett a múlton, s a jelenen. Leporolta mentéjét, miközben a családjára gondolt. Bajsza alatt elmosolyodva idézte fel édesanyja simogató kezeit, édesapja határozott, kemény stílusát, erős, kemény jellemét. Sokat tanult tőle. Szinte most is a fülében csengenek szavai: „ Jól jegyezd meg fiam, soha nem a legrosszabbat kell alulmúlni, hanem mindig a legjobbat felül.” „ Szeresd a hazádat, tiszteld népedet” „ A becsület és tisztesség mindig többet ér a pénznél.” „ A tetteidben mutatkozik meg, hogy milyen ember is vagy valójában.” E szellemben nevelkedett a közép nemesi családban. Édesapja már elhunyt. Édesanyja húgával együtt ápolja beteg anyjukat, s közben fiatalabb fiát gyászolja. Testvéröccse hősiesen küzdve elesett a pákozdi csatában. Ő maga pedig Kossuth Lajos hívó szavára útra kelt a századával, hogy harcoljon hazája szabadságáért, a magyar nép jogaiért és a családjáért. Nem volt könnyű a Prága közelében állomásozó 12. huszárezredből megszökni, hiszen az osztrákok állandóan figyelték őket, de egy éjjel végül mégis sikerült.

Windisch-Grätz főhadparancsnok nyomban utánuk küldte a Wittinger vérteseket. Az ellenség már-már gyűrűbe fogta csapatát, így az ütközet elkerülhetetlenné vált. Hősiesen küzdve kitörtek az erdő felé. Hét katonája vesztette életét a harcban, de egérutat nyertek. Üldözőiket azóta sem látták.

Varjúkárogás zökkentette ki a az emlékezés pillanataiból. Meghúzta a kantárt és az emberei után indult. Pár perc múltán megtalálta őket. Egyesek lovaikat csutakolták, míg mások a fáknak dőlve szenderegtek. Leszállt a lováról és itatni vitte. Körbepillantott, átérezve katonái fáradságát, kemény sorsukat. Tudta, hogy ő felel értük és neki kell tartani bennük a lelket.

Meglátta Budait, aki éppen a combján lévő sebet látta el. Odasétált hozzá és megveregette a vállát.

  • Hogy van főhadnagy? Gyógyul a sebe?

  • Lassacskán százados úr, de nem fog hátráltatni a harcban.

  • Szükségem van magára, ezt ne feledje. Mihez is kezdenék egy ilyen jó tiszt nélkül? Szokott gondolni a szeretteire?

  • A nap minden percében. Olyan régen láttam már őket, hogy talán fel sem ismernénk egymást. - mosolyogta el magát Budai. Benyúlt a dolmánya alá és elővett egy medált. Szétnyitotta és felettese felé nyújtotta. - Kedvesem portréját az utolsó találkozásunk óta itt hordom a szívem fölött.

  • Nagyon szép leány. - mondta a százados, majd ő is előhúzott valamit a mentéje alól.

  • Én meg ezt az ezüst irattárcát hordom ott. Az öcsémtől kaptam születésnapomra. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Igazi jó testvérek voltunk. Milyen régen is volt. Na pihenjen csak tovább! - mondta a százados és a lova felé indult.

A következő pillanatban közelgő lópaták zaja hallatszott az ösvény felől, majd lövés dördült.

  • Állj, ki vagy? - kiáltott az őr.

  • Nem ismersz meg? Én vagyok az, Szabó! Azonnal vezess Kiss százados úrhoz!

  • Igenis káplár úr!

A két katona becsörtetett a bokrok és a fák közzé. A század tagjai már mind talpon voltak, mire odaértek. A lövés hangjára kiment a szemükből az álom. Kifinomult ösztöneik riasztották őket.

A káplár a százados elé állva, vigyázzba vágta magát és tisztelegve engedélyt kért jelenteni.

  • Százados úr! Szabó káplár kérek engedélyt jelentéstételre!

  • Mi hírt hozott Szabó?

  • Jelentem Isaszeg térségében gyülekezik a magyar sereg. Találkoztam Klapka György tábornok seregével a Királyerdő szélénél. A katonáktól megtudtam, hogy ma nagy csata várható. Az osztrákok jelentős erőket vontak össze Gödöllő és Isaszeg közelében. Csapataink hamarosan megkezdik a támadást.

  • Ezek nagyon fontos hírek káplár. Köszönöm. Harapjon valamit és itassa meg a lovát is, mielőtt útnak indulunk. Magára is ráfér egy kis pihenés.

A százados a főhadnagy felé fordult és kiadta a parancsot.

  • Budai! Az emberek lassan készüljenek. Egy óra múlva nyeregbe szállunk. Szerencsés esetben sikeresen csatlakozhatunk a honvédsereghez!

  • Igenis, értettem!

  • Mindenki ellenőrizze a fegyvereit és gondoskodjanak ivóvízről is! Intézkedjen!

  • Parancsára százados úr!

A huszárok kihasználták a pihenőidejüket, azután a parancs szerint nekiláttak a lovaik felnyergelésének. A karabélyukat és a kardjukat is magukhoz véve szálltak lóra. Elhagyva az erdő rejtekét, kettes sorokba rendeződtek és ügetve indultak az ösvényen tovább Isaszeg irányába. Majd két óra múltán füstfelhőt láttak az égen. Nyilvánvalónak tűnt, hogy közelednek a csata színhelye felé.

Lelkükben erősen kavarogtak a hazafias érzelmek. Szótlanul, izgatottan, ugyanakkor félelemmel telve haladtak előre. Már hallották az ágyúk zaját. Egy magaslatra érve beláthatták a környéket.

A füst szinte mindent beburkolt. A Királyerdő felől hangos csatazaj hallatszott, de látni nem igazán lehetett semmit. Isaszeg felé tekintve sem láttak sokkal többet.

A százados elérkezettnek látta az időt arra, hogy bátorságot öntsön az embereibe és lelkesítő beszédet tartson. Egyes sorba sorakoztatta fel őket, majd szembefordulva velük végigtekintett a huszárjain. Lassan ellovagolt előttük mindkét irányba, végül középen megállította a lovát és beszélni kezdett.

- Katonák, huszárok, magyar testvéreim! Országunk harcban áll! A szabadságharcát vívja! A Habsburg Birodalom mindent elkövet, hogy szolgasorban tartsa hazánkat az idők végezetéig! Több évszázada zsarnokoskodnak fölöttünk, semmibe véve a jogainkat, semmibe véve a magyar nemzetet! Eltipornak mindent és mindenkit, aki csak az érdekeiket veszélyezteti! Kizsákmányolnak minket, megsarcolják a családjainkat, elhurcolják katonának a gyermekeinket külföldre és minden elképzelhető adót kivetnek reánk! Meddig tűrjük még ezt? Meddig szenvedjünk idegen uralom alatt? Nem volt még elég az országunkra és a népünkre kiszabott terhekből? Mit ér egy magyar? Az ő szemükben semmit sem! Mi most megmutathatjuk, hogy mennyit is érünk valójában! Milyen katona az, amelyik más népek leigázásában vesz részt, ahelyett, hogy a saját földjét védené az elnyomó hatalomtól? Milyen ember az, aki bármilyen okból elárulja a hazáját? Milyen magyar az, aki fejet hajt akármelyik idegen nemzetnek? Az osztrák császár nem magyar király! Kossuth apánk hazahívott minket és mi sikeresen haza is jutottunk! Nem azért kímélt meg bennünket a sors eddig, hogy most megfutamodjunk, hanem azért, mert a népünknek nagy szüksége van reánk ezekben a vészterhes időkben! Nem azért maradtunk eddig életben, hogy gyáván elfussunk az ellenség elől! Legyen bármi is a vége, ma megküzdünk a szabadságunkért, a hazánkért, a családunkért, a testvéreinkért és önmagunkért is! Itt a lehetőség, hogy visszavágjunk a sok igazságtalanságért, amely a népünket érte! Velem tartotok hű huszárjaim?

Kiss százados a kardját kihúzva megrántotta a lova kantárját, amely hangosan felnyerített és két lábra állva rugdalta a levegőt. A legénységen eufórikus hangulat lett úrrá. Hangosan, egyszerre ordították, hogy: - Igen -!!!

  • Akkor induljunk fiaim! - kiáltotta a százados. - Megkerüljük azt a lankást és közelebbről felmérjük a helyzetet. A hangos ágyúzaj és a füst miatt nem fognak bennünket észrevenni. Meglepetésszerűen támadunk rájuk, s mivel nem számítanak ránk komoly kárt okozhatunk a soraikban.

A csapat, parancsnokát követve elindult a csatatér irányába. Hamarosan elérték Királyerdő szélét. Mindenfelől puskaropogás,kardcsörgés és ordítozás hallatszott. Az ágyúk sem pihentek. Halottak hevertek szanaszét a véres fűben. Sérült lovak nyerítettek a harctéren. A halál bűze terjengett a levegőben. Feltámadt a szél és oszlatni kezdte a füstöt. A mezőn kegyetlen küzdelem folyt. A honvédsereg gyalogosai hátráltak az osztrák vértesek elől. Sietősen igyekeztek megtölteni az egylövetű szuronyos puskáikat, bár ez a művelet igen nehézkesnek bizonyult. Miután tüzeltek, folytatták a visszavonulást. Az ellenség lovasai rövidesen utolérték őket. Először lőttek a gyalogságra, majd kardot rántva nyomultak a menekülők közzé. Jobbra-balra csapásokkal sújtottak le a honvédekre, akik véresen, hörögve estek össze. A lovak keresztül tapostak rajtuk.

Kiss százados elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Intett az embereinek, hogy jöjjenek közelebb.

  • Katonák, bajtársaim! Nem nézhetjük tétlenül honfitársaink pusztulását! Oldalba fogjuk támadni a vérteseket! Nem számít, hogy melyik tábornokunk serege ez, mi segítünk magyar testvéreinknek! Ék alakzatban indulunk rohamra, így könnyebben behatolunk a soraik közzé! Karabéllyal próbáljunk meg minél többet lelőni közülük, majd ki a kardokat és küzdjünk a végsőkig! Emlékezzetek, miért harcolunk! A szabadságért és a hazáért előre! Utánam hazám fiai!

A huszárszázad a századossal az élen nekilódult. Szinte kirobbantak az erdő fái közül, egyenesen neki a vérteseknek. Azok meglepetten kapkodták a fejüket a nem várt támadás hatására. Egyik a másik után bukott le a lováról, de hullottak a huszárok is. Szállt a por, a katonák és a lovak is iszamosak voltak a vértől. A fülsüketítő csatazajban egymás hangját sem hallva kiabált mindenki. A gyalogságot lelkesítette a váratlanul jött segítség és rendezni kezdték soraikat. Szuronyt szegezve fordultak vissza, s üvöltötték – Éljen a haza! - Szúrták, vágták az osztrákokat, ahol csak érték.

A császári lovasság menekülőre fogta a dolgot. Ágyúgolyók csapódtak be a közelben, darabokra szaggatva a katonákat. Az ellenség lövészei a bokrok mögül tüzeltek az előrenyomuló magyarokra. Kiss százados újabb rohamot parancsolt, ám ekkor találat érte. A mellkasához kapott és hátrabicsaklott a nyergében. Azután előredőlt és a lova nyakára borult. Úgy tűnt, hogy az életét vesztette. Hű harcostársa Budai főhadnagy és még néhány katona átvágták magukat az ellenségen és odavágtattak hozzá. Elkeseredett arccal nézték a parancsnokukat. Mielőtt azonban végleg gyászolni kezdték volna, a százados megmozdult. Nyögve felemelkedett és jobb kezével benyúlt a dolmánya alá. Lassan kihúzta a kezét, amelyben megcsillant valami. Egy golyó által behorpasztott ezüst irattárca volt az. Halványan elmosolyodott, körbepillantott és a tárcát magasra feltartva kiáltotta oda az őt körbevevőknek:

  • Az öcsém megmentette az életemet még a síron túlról is! Mi ez, ha nem egy jel! Ma győzni fogunk barátaim, mert miénk az igazság!

 

Aznap estére, mire a Hold delelőútjára ért az égen, dicső győzelmet arattak a magyarok.  

 

Kategória: prózáim | Megtekintések száma: 228 | Hozzáadta:: Nagyúr | Címkék (kulcsszavak): szabadságharc, huszárok, harc, Csata, győzelem, forradalom | Helyezés: 0.0/0
Számológép

Évszakok

Cimkék 3D felhője

Keresés

Naptár
«  Március 2015  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031

Mentett bejegyzések

Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala

  • Copyright MyCorp © 2017