A sötétségen át

Belepi a Sötét a szívet, lelket,

ármánya gonosz talajra lelhet.

Terméketlen, mocskos talajra,

melyet az igaz sosem zavarja.

Elferdít mindent mit csak lát,

beszennyez virágot, fűt és fát.

Hangosan kacag sikere láttán,

hisz nem más Ő, mint a Sátán.

Lélek nélküli világot szeretne,

mindenki gyötrelmén nevetne.

Lábbal taposná a jót, a szépet,

lerombolná a valósághű képet.

Ám eljön egy lovag az égből,

felállva a kényelmes székből.

Kardjával lesújt és végez vele,

páncélja fekete vérrel lesz tele.

A fejét vesztett pokolra kerül,

a sötétségen át végleg lemerül.

Ismét felragyog a Nap az égen,

a Hold újra szikrázik az éjben.