A sírig

Öreg bácsi mankóval baktat,

ő biz soha, senkit nem zaklat.

Nehézkesen vonszolja magát,

megharcolt számtalan csatát.

Elméje már kopott, nem a régi,

s maradék emlékeit félve védi.

Emlékezik és sírdogál közben,

semmi nem ment neki könnyen.

Rémlik még neki ifjúsága kora,

mit homályossá tett az idő pora.

Boldog évek, egykori remények,

a vágyai nem voltak szerények.

Később rájött, igencsak tévedett,

a valóság bizony nagyon égetett.

Elszálló szerelmek, fájó óhajok,

tüzes percek, szenvesztő sóhajok.

Kínzó gondok, igen súlyos terhek,

a csalódások szívébe karót vertek.

Nem jutott ideje, arra kit szeretett,

mivel e világ ellen keveset tehetett.

Oly sokszor nélkülözte a családja,

nem maradt mára egy élő barátja.

A munka szolgája lett és ma is az,

a kertjében elburjánzott a dús gaz.

Az egészsége nem létező, jön a vég,

az állam mondja, csak dolgozz még!

Alkalmatlan bármire, de nem számít,

ezért naponta a munkahelyére besántít.

Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,

mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.

Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,

szeme fátyolosodik, s beáll a halál.