A nyáj pusztulása

Valaha egy csodaszép völgyben,

legeltek a békében élő nyáj tagjai,

nem volt hiány vízben és zöldben,

ám közeledtek a sötétség napjai.

A hegyeken túl farkasok vártak,

gonoszan csillogott hideg szemük,

valamennyien birka húsra vágytak,

érezték, ez lesz a legjobb telük.

Sunyin lapulva osontak a völgybe

báránybőrt húzva álltak be a nyájba,

ott kémkedtek, s figyeltek körbe,

omlós falatokat álmodtak a szájba.

Kapzsi étvágyuk nem ismert határt,

sürgette őket a kegyetlenség szava,

nem akartak mást hozni, mint halált,

övéké maradna e völgynek a java.

Sötét juhokat hajtottak át a hegyen,

azok bégetve taposták össze a rétet,

a cél az volt, hogy zűrzavar legyen,

útjukon letiportak minden szépet.

Mindent, mi az őshonos nyájé volt,

mit birtokoltak az évszázadok során,

a folyamat a végső pusztulásról szólt,

nem hitték, hogy ez eljön ilyen korán.

Az álcázott ordasok vezették a nyájat,

a falkavezérek kiéhezve vártak rájuk,

végre kiélhették az öldöklési vágyat,

a nyájjal jóllakottan teljesült az álmuk.