Volt egyszer egy ember, akinek a veséje vérzett, Dolgozni még így is bement, hiszen sosem késett. A munkahelyi orvos barátja a helyzetet komolynak vélte, Mindenképpen be kellene mennie a kórházba, arra kérte.
Adott beutalót a számára, s a dolgozó belement. Ám nem volt egyedül, a "félelem" is vele ment. Mikor megérkezett látta a tömeget, de várt a sorára, El is érkezett a kijelölt ablakhoz sokára.
Ott közölték vele, zsúfoltság miatt egy másik intézménybe küldik. E "remek" hírtől úgy érezte, hogy "boldogságban fürdik". Átgyalogolt és a várakozás kezdődött elölről. Már kezdte a harag emészteni belülről.
Úgy két óra múltán sorra is került, Akkorra a koplalástól majdnem padlóra terült. Maga minek jött ide? Ordított rá a főorvos durván. A kimerült ember csak nézett rá döbbenten és furcsán.
Ide küldtek. Mondta. Eközben az asszisztensnő az orvost nyugtatta. Hiszen területileg ide tartozik. E tényt eszébe juttatta. Ezután egy "kellemes" vizsgálat következett, ujjazás, meg minden, A szerencsétlen csak arra várt, hogy menekülhessen innen.
Végül is elküldték más vizsgálatokra is tovább, Kezdhette elölről az egészet, egy "házzal" odább. Bármi legyen az eredmény, ide ne jöjjön vissza! Ezt az intelmet a "kedves" főorvostól kapta, A meggyötört, egész bizodalmát az egészségügy iránt, a rendelőjében hagyta.
