A háború árnyékában
Őszi szellő simogatja végig a tájat,
megcirógatja a bokrokat, s a fákat.
Még zöldell a fű, virágok
mindenütt,
sokaknak ez a nyugalom a mindenük.
Egy idős férfi üldögél a parki
padon,
szeretne még ide visszatérni egy
napon.
Emlékképek gyötrik, szomorú az
arca,
ez szinte évek óta mindennapos harca.
Lelki szemei előtt pereg ismét a
múlt,
mely számára túl mozgalmasra nyúlt.
Szerelmek, háború, fogság, gyerekek,
fiaim bárcsak együtt lehetnék
veletek!
Családja súlyos autóbalesetben hunyt
el.
Lelke azóta egy percnyi nyugalmat sem
lel.
Könnycseppek jelennek meg a szemében,
igyekszik ellenük küzdeni keményen.
Tekintete fátyolos, mikor a Napot
nézi,
amikor a régmúlt pillanatokat
felidézi.
Alkonyodik. Az élővilág pihenőre
készül.
A vöröses fénytől a környék
megszépül.
Feláll. Gondolatai visszarántják a
mába.
Tudja, hogy háború közeleg. Talán
már ma.
Az utóbbi napokra árnyékot vet ez a
tudat.
Minden, de minden ebbe az irányba
mutat.
Elindul haza, s közben csóválni
kezdi a fejét.
Ez alkalommal kiirthatják az emberi
faj felét!
Sőt, talán mindent ezen a Földön!
Az egészet!
Az életet szétmarcangolja majd az
enyészet!
Az emberiség hibáiból nem okul, s ez
bántja.
Hazatérve az indulattól a kerti kaput
berántja.
Mielőtt az ajtaján belép, megborzong
a teste,
hiszen látja, ahogy talán végleg
leszállt az este.
|