A háború árnyékában

Őszi szellő simogatja végig a tájat,

megcirógatja a bokrokat, s a fákat.

Még zöldell a fű, virágok mindenütt,

sokaknak ez a nyugalom a mindenük.

Egy idős férfi üldögél a parki padon,

szeretne még ide visszatérni egy napon.

Emlékképek gyötrik, szomorú az arca,

ez szinte évek óta mindennapos harca.

Lelki szemei előtt pereg ismét a múlt,

mely számára túl mozgalmasra nyúlt.

Szerelmek, háború, fogság, gyerekek,

fiaim bárcsak együtt lehetnék veletek!

Családja súlyos autóbalesetben hunyt el.

Lelke azóta egy percnyi nyugalmat sem lel.

Könnycseppek jelennek meg a szemében,

igyekszik ellenük küzdeni keményen.

Tekintete fátyolos, mikor a Napot nézi,

amikor a régmúlt pillanatokat felidézi.

Alkonyodik. Az élővilág pihenőre készül.

A vöröses fénytől a környék megszépül.

Feláll. Gondolatai visszarántják a mába.

Tudja, hogy háború közeleg. Talán már ma.

Az utóbbi napokra árnyékot vet ez a tudat.

Minden, de minden ebbe az irányba mutat.

Elindul haza, s közben csóválni kezdi a fejét.

Ez alkalommal kiirthatják az emberi faj felét!

Sőt, talán mindent ezen a Földön! Az egészet!

Az életet szétmarcangolja majd az enyészet!

Az emberiség hibáiból nem okul, s ez bántja.

Hazatérve az indulattól a kerti kaput berántja.

Mielőtt az ajtaján belép, megborzong a teste,

hiszen látja, ahogy talán végleg leszállt az este.