A fellépésem valós története

Egy reggel (2005.augusztus 12.-én) szörnyű fájdalomra ébredtem. A vesekövem, vagy jobb esetben a vesehomok aktivizálta magát. Felültem, visszafeküdtem, forogtam jobbra-balra, de sehogyan sem csökkent a kín. Édesanyámnak szóltam, hogy telefonáljon a munkahelyemre, mert nem tudok így bemenni, dolgozni. Akinek van, vagy volt már ilyesfajta veseproblémája, az el tudja képzelni micsoda „élvezetben” lehetett részem.

Hívni kellett az ügyeletes orvost, mivel nem bírtam tovább a „gyönyört”. A diagnózis felállítása után mentőt kellett hívni, de az sehogyan sem akart megérkezni, így az a barátom vitt be a kórházba, aki a Szandival (az énekesnővel) való klipforgatás operatőre és a Forrás Televízió tulajdonosa is volt egyben. Nevezzük Janinak.

Ott aztán jó ideig várakoztattak és szenvedtettek még sokáig, hiszen nem nekik fájt. Órák múltán végre megkezdték a kivizsgálásomat. A nap folyamán Jani barátom többször érdeklődött telefonon az állapotom iránt. Furcsálltam ezt a nagy kíváncsiságot, mert úgy tájékoztattak előzetesen, hogy a forgatás csak másnap lesz.

Délután azonban a tudomásomra hozták, hogy este Kabán lép fel Szandi és ott Nekem is meg kellene jelennem, hiszen a klip néhány jelenetét ott veszik fel. Elvileg az lett volna a feladatom, hogy az első sor szélén ülve nézzem az előadást a szerelmespár mellett, akikkel konfliktusom akad majd a klipben a forgatókönyv szerint.

Átgondolva azt, hogy több ember munkája rajtam áll, vagy bukik, saját felelősségemre a „szórakoztató” vizsgálatok sorát megszakítva, két injekciót kérve búcsúzóul elhagytam az egészségügyi létesítményt.

Egy másik barátomat küldték értem, mert szorított az idő. A helyszínre érve nagy örömmel fogadtak. Jobbulást kívánva megmutatták, hogy hova kell ülnöm. Gondoltam ezzel még meg tudok birkózni a zsibbadt fájdalmaim ellenére is. Egy idő után feltűnt, mennyit mosolyognak felém tekingetve a többiek. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.

Elkezdődött a koncert. Szandi remekelt a színpadon. Ez nem lepett meg. Az viszont már igen, hogy minden dal után odaszólt Nekem valamit, amire Én reagáltam is. Először azt hittem, ez véletlen csupán. Telt-múlt az idő és gyanakodni kezdtem, mivel szinte kizárólag hozzám intézett humoros megjegyzéseket, pajkos szófordulatokat. Több kamera is vett mindent.

Kezdtem furcsán érezni magamat és akkor odahívott magához. Na ez aztán már több volt, mint gyanús. Odaléptem a színpad elé, mire közölte, hogy ott a lépcső és menjek fel hozzá.

Hűha! Most mi lesz?- gondoltam immár kissé félve.

Örültem, hogy az injekcióknak köszönhetően még éltem, nemhogy a közönség elé lépjek félholtan. Veszteni viszont nem szeretek, ezért megembereltem magam és igyekeztem a látszatát is kerülni annak, hogy meglehetősen rossz állapotban vagyok. (Később a felvételeket megtekintve, elmondhatom, hogy ez a törekvésem sikeresnek bizonyult.)

Az énekesnő kedvesen poénkodott velem, majd lehúzta a pólómon a cipzárat. Egyre kínosabbá vált számomra a helyzet, de mosolyogva igyekeztem felvenni a „kesztyűt”. Kis idő múltán, Szandi rá akart venni, hogy beszéljek spanyolul, ami persze nem ment. A közönség jókat derült. Remek hangulat alakult ki.

Néhány perc múlva, az énekesnő bejelentette a közös táncszámunkat.

Táncolni? Még menni is elég!- futott át az agyamon. Különben sem tudok táncolni.

Még hogy közös táncszám? Már csak ez hiányzott!- kezdtem pánikba esni, de továbbra is tartottam a „minden rendben” látszatot. Igyekeztem alkalmazkodni és minél kevésbé „leégni”.

A műsorszám végén, a közönség ünneplése közepette, megkönnyebbülten tértem vissza az első sorbeli helyemre. Igazán nagy sikert arattam.

A stáb tagjai gratuláltak és nevetve elmondták, hogy rajtam kívül mindenki tisztában volt vele, hogy mi fog történni. Legalábbis mi az, amit reméltek. Látni akarták, hogyan vágom ki magamat a szorult helyzetemből és hogyan rögtönzök nehéz pillanatokban.

Nem okoztam csalódást. Talán jobb is, hogy előre nem tájékoztattak arról, hogy mi vár rám, mert akkor az első pillanattól fogva idegeskedtem volna.

Megjegyzem nagy szerencséjük, hogy jó küzdő vagyok és erős fájdalmaim ellenére is miattuk elhagytam a kórházat, mert különben kudarcba fulladt volna a forgatás tervezete és egész menete. Ez a történetem azt példázza, hogy egy becsületes ember, a legnehezebb körülmények között sem hagyja magára a barátait, és amit megígér, azt bármi áron meg is teszi.

Így volt, szép volt, igaz volt. Életem egy kellemes színfoltja marad örökre, függetlenül a fájdalomtól.

Aki nem hiszi, járjon utána a honlapomon, vagy a You Tube-n.