A csoport ereje

Ékszerként csillog a lenyugvó Nap vöröses fénye a hatalmas vízen,
Az óceán végtelennek tűnő látványa igazán lenyűgöző, azt hiszem.
Nemcsak a felszín csodás. Alatta a mélyben számtalan faj éli napjait,
Vannak helyhez kötöttek, mások vígan szelik a víztükör habjait.

Delfinek csapata tűnik fel a hullámok közül, magasba dobva magukat,
Vígan sietnek egy korallzátony felé, hogy megtöltsék üres hasukat.
Csapatuk tizenkét egyedből áll, van köztük három kicsi.
Már remekül úsznak, mint tudjuk, az anyjuk őket nem a hátán viszi.

A zátony körül nyüzsög az élet, mindenfelé halrajok cikáznak.
Hogy melyikükből lesz túlélő, vagy zsákmány, éppen arról "vitáznak".
Egy üregből muréna támadt egy rákra, mely arrafelé haladt,
Erős fogaival kirágta a páncéljából, hisz nem ehet mindig halat.

Amott egy kőhal már jó ideje várja mozdulatlanul az ételt a szájába,
A polip, rejtőszíneit alkalmazva vonul a sokadalom elől a "várába".
A palackorrúak csapata ekkor csap le, szinte "forr" a víz köröttük.
Utódaik (kik még szopnak) kicsit lemaradtak mögöttük.

A "delfinradar" segítségével megtalálják a legapróbb lényeket bárhol,
Agyuk kapacitása nagy, intelligensek, tudatalattijuk sok emléket tárol.
A cápáktól sem félnek. Az előbb is felbukkant néhány.
A vérszagra jöttek ide, de megfutamodott valamennyi példány.

A szülői szeretet a delfineket még bátrabbá teszi, hátrálni nem lehet,
A bébik az anyjuk mellett, csoportjuk jóllakva most már továbbmehet.
A szürkületben ezüstös testek vetődnek ki a vízből, majd térnek oda vissza,
Harsány, mókás hangok jelzik, hogy a víz errefelé még szerencsére tiszta.